2024.június 21.
Alajos, Leila

A Majdantól a háborúig

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

A harc már több, mint két évtizede zajlik

Az immár harmadik éve tartó háború formálisan ugyan 2022. február 24-én kezdődött, de hosszú folyamat előzte meg. Kulcsfontosságú momentum volt a 2000-es évek első harmadának végére talpra álló Oroszországot egyre provokáló nyugati stratégia, majd a 2014. február 22-én bekövetkezett kijevi puccs után Ukrajna „átállítása”. Innen már egyenes út vezetett 2022. február 24-ig, a háború kirobbanásáig. Az inváziót Oroszország indította meg, ám szó sincs előzmények nélküli, ahogy a nyugati narratíva fogalmaz, kiprovokálatlan háborúról.

A Nyugat és Moszkva viszonya az 1990-es években majdhogynem idilli módon alakult. Ránézésre legalábbis. A Szovjetunió felbomlásával a világ egyedüli vezető hatalmává váló Egyesült Államok és általában a történelem végében hinni akaró Nyugat önelégülten látott hozzá Oroszország kirablásához és demokratikus pályára állításához. A térdre rogyott, gyenge, a nyugati nyitásba kissé beleszédült Oroszország kellemes partnernek viszonyult. Olyannyira, hogy még a hatszázalékos népszerűségű Borisz Jelcin újraválasztásában is hatékonyan közreműködtek. Aztán Moszkva ébredezni kezdett, és az évtized utolsó harmadára egyre többen érezték, hogy nem lesz ez így jó. A védelmi jellegére mind kevésbé adó NATO Jugoszláviára hulló bombái és a keleti irányú bővítés aztán végképp kijózanították a Kremlt, a 2000-es évekre felegyenesedő Oroszország pedig szép lassan visszazökkent a régi, történelmi kerékvágásba. Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszéde már egyértelműen jelezte, hogy Moszkvának elege van a kioktatásból és a lesajnált atomhatalom szerepéből.

A nyugati fősodornak egyre kevésbé tetszett Oroszország magára találása, öntudatra ébredése. Moszkva fenntartásaival nem törődve folytatta a befolyás kiterjesztését a posztszovjet térségben, a privatizálás után immár más eszközökkel. Jelezték ezt „színes forradalmak”, amelyek már ugyancsak próbára tették az orosz diplomácia rugalmasságát. A NATO bukaresti csúcstalálkozója, Ukrajna tagságának kilátásba helyezése már jelezte az Oroszországra egyre veszélyesebben nehezedő nyomást. 2004-ben a grúziai ötnapos háborúval a Kreml kemény feleletet adott, amelyre válaszul jöttek az első nyugati szankciók. Közben az Egyesült Államok felgyorsította Oroszország katonai bekerítését is. Épült a rakétavédelmi rendszer, Washington fegyvereket telepített többek között Lengyelországba és Romániába is. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok elkezdett kilépni a stratégiai stabilitást garantáló nemzetközi egyezményekből is. Egyebek mellett felmondta a közepes hatótávolságú nukleáris támadófegyverek, azaz az európai telepítésű amerikai atomfegyverek korlátozásáról szóló megállapodást, valamint a Nyitott Égbolt szerződést is. Ezek a lépések magyarázzák Moszkva saját biztonságát illető egyre erősödő aggodalmát.

Ebben a helyzetben érkeztünk el 2014 februárjához, amikor a Nyugat már nyíltan próbálta „átállítani” az akkor még húzódozó Ukrajnát. Hiszen ne felejtsük el, az említett bukaresti csúcs után az egyértelműen „nyugatos” és az első Majdanon némi külső segítséggel trónra emelt Viktor Juscsenkót követően az oroszbarátnak tartott, valójában inkább Moszkva felé húzva egyfajta primitív hintapolitikát folytató Viktor Janukovics lett az elnök. Ukrajnának ekkor még az alkotmánya garantálta a semleges státust, és a NATO-tagságot a társadalom többsége sem támogatta. A mind türelmetlenebb Nyugatnak ebből 2014-ben elege lett, és a jogos elégedetlenség hullámára ráülve geopolitikai fordulatot hajtott végre. Hallgatólagos támogatásával megbuktatták Janukovicsot, és megkezdődött Ukrajna „ellen-Oroszországgá” tétele. Erre válaszul jött a Krím „hazatérítése”, majd az „orosz tavasz”, a Donbasz orosz önkéntesekkel, tanácsadókkal és fegyverekkel megtámogatott szeparatizmusa. A Kreml azonban ekkor még óvatos volt, a birodalmi radikálisok nemtetszését kiváltva nem vitte végig az úgynevezett Novorosszija-projektet.

Az események azonban megállíthatatlanul haladtak előre, és a folyamat a 2022. február 24-én kitört, egész Ukrajnára kiterjedő háborúba torkollott. Ez volt az orosz válasz a kelet-európai status quo nyugati felborítására. Nemzetközi jogi értelemben agresszió, de ha már a jognál tartunk, akkor ne felejtsük el megjegyezni azt se, hogy a nukleáris leszerelésről 1994-ben aláírt, sokat emlegetett budapesti memorandumot Ukrajna semleges országként írta alá, azaz a Nyugat 2008-ban a NATO-tagság meglebegtetésével, majd a 2014-es puccsal előbb sértette meg Ukrajnának a nyilatkozatban deklarált szuverenitását, mint Oroszország 2014-ben a Krím elcsatolásával Ukrajna területi egységét. A budapesti memorandum ugyanis mind a szuverenitást, mind a területi egységét garantálta. Arról nem is beszélve, hogy a krími, majd a donbaszi referendumok jogi értékelése felveti, vajon az önrendelkezésnek vagy a határok sérthetetlenségének van-e elsőbbsége. Itt legfeljebb az a kérdés adódik, hogy milyen külső beavatkozás tette lehetővé a népszavazások megtartását. Az azonban biztos, hogy mind a Krímben, mind pedig a Donbaszban szeparatista volt 2014-ben a közhangulat. De a Krím függetlenedése kapcsán felhozhatjuk a kettős mérce illusztrálására a hasonlóképpen erre az útra lépő Koszovó példáját is, amivel a Nyugatnak semmi baja nem volt. Persze, mert az hatékony amerikai segédlettel történt, és Washington érdekeit szolgálta. Ez a két eset is mutatja, hogy a Nyugat a nemzetközi jogot meglehetősen szabadon értelmezi és sok esetben eszközként használja arra, hogy a saját elképzeléseit másokra erőltesse. De erre a kettős mércére világít rá egy másik párhuzam is. A nyugati elképzelések szerint Oroszországnak nem lehet befolyási övezete, Amerika ugyanakkor a Monroe-elv szerint az amerikaiaké. Washington felléphet az érdekszférájából kilépők ellen – például Kuba vagy Nicaragua –, míg Moszkvának el kell néznie, hogy a szomszédja amerikai vazallussá válik.

Kelet-Ukrajnában azonban 2014 és 2022 között sem volt béke. De még a véres polgárháborút követő se nem háború, se nem béke állapotban is maradt esély e végkifejlet elkerülésére. Ám a Nyugat célja más volt, Ukrajna pedig megfelelő partnernek bizonyult ahhoz, hogy geopolitikai szembenállás terepévé váljon. De maradjunk még a jelenlegi háború előtti nyolc évnél, mert az ez idő alatt történtek végül logikusan vezettek a végkifejlethez. Mindenekelőtt az a mintegy 15 ezer halott – ebből 2,6 ezer a civil –, amelynek többsége orosz vagy orosz ajkú volt. Ehhez jött még 5,5 ezer civil sérült, a polgári infrastruktúra teljesen vagy részlegesen megsemmisült több mint kétezer objektuma. Ez a pusztítás végképp rádöbbentette a Donbaszban élőket, hogy nincs helyük abban az Ukrajnában, amely a 2014-es puccs után azonnal az orosz nyelv jogfosztásával köszönt be. De azóta már Zelenszkij elnök is megüzente nekik, hogy mehetnek Oroszországba. Végig úgy tűnt, hogy Kijevnek a Donbaszban élőkre nincs szüksége, csak magára a területre, az ipari létesítményekre és a föld alatt lévő kincsekre.

A zsigeri oroszellenesség első látványos és durva megnyilvánulása volt 2014. május 2-án az odesszai Szakszervezetek Székházának felgyújtása. A kijevi puccsal szemben fellépő ellenzéki tüntetők próbáltak itt menedéket keresni a rájuk támadó nacionalisták, a Jobboldali Szektor, a Majdani Önvédelem aktivistái és a futballhuligánok elől. Az akciót a puccs után Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkárának kinevezett, majd később a parlament elnöki tisztét is betöltő Andrij Parubij, a „majdanosok” vezetője koordinálta. A tűzben a hivatalos adatok szerint 48-an, mások szerint jóval többen haltak meg, és több mint 200-an megsebesültek. Ugyanezen a napon vetették be az alkotmányt megsértve a hadsereget a Donbasz függetlenségi referendum előtt álló lakossága ellen. De ennek a kiömlő gyűlöletnek a terméke a kormányt és a nacionalista csoportokat bíráló újságíró, író és politikus Olesz Buzina 2015-ös meggyilkolása, majd a Petro Porosenko ügyeit feszegető, a hatalmat és a neonáci Azov zászlóaljat nyíltan támadó újságíró, Pavlo Seremet autójának felrobbantása is.

A Nyugat támogatását élvező alkotmányellenes hatalomátvétel elmélyítette az Ukrajnán belüli etnikai, nyelvi, kulturális és vallási törésvonalakat. A helyzetet az ukrajnai orosz kisebbség, a kultúra, a nyelv, az oktatás, sőt még vallásgyakorlás ellen is agresszívan fellépő Kijev folyamatosan élezte. Az ámokfutás nem csupán az orosz kisebbséget, hanem mások mellett a kárpátaljai magyarokat is érintette. A vad és agresszív ukránosítás egy soknemzetiségű országban eleve öngyilkosság volt, és logikusan vezetett a robbanáshoz. Látták ezt sokan, de a hógolyó szép lassan már lavinává nőtt. Vadim Karaszev politológus például már régen figyelmeztetett arra, hogy Kijevnek el kell döntenie, mit akar, mert egy nemzetállammá alakított Ukrajna logikusan kisebb lesz, mint volt 1991 után. Nem hallgattak rá. Vajon miből gondolta Kijev, hogy ezt Moszkva válasz nélkül hagyja? Így vagy úgy, de szóvá tették a bolgárok, a románok, a lengyelek vagy éppen a magyarok is – a legkeményebben közülük Budapest –, egy atomhatalom pedig végképp nem tehette meg, hogy magára hagyja egyre kiszolgáltatottabb nemzettársait. De hogy képzelte mindezt az értékekre, az emberi jogokra oly érzékeny Nyugat?

A válasz egyszerű, beáldoztak mindent és mindenkit a geopolitikai célok érdekében. Folyamatosan provokálták Oroszországot a NATO infrastruktúrájának keletre tolásával. Jens Stoltenberg főtitkár ismerte be, hogy a háború kirobbanásáig 2014 után például több mint 50 ezer ukrán katonát képeztek ki a NATO szabványai szerint, és elkezdtek jönni a fegyverek is. De Oroszországra a szankciókon kívül nyomást helyeztek még azzal is, hogy eltiltották a sportolókat a nagy nemzetközi versenyektől. Persze a doppingra hivatkozva, ám elég furcsa, hogy egyedül az oroszok buktak le.

A legnagyobb esélyt 2014 után talán a két minszki megállapodás jelentette. Gondolhattuk egészen addig, amíg Angela Merkel volt német kancellár, François Hollande volt francia elnök 2022 végén a nagy háborús lázban elismerték, a megállapodások csupán arra szolgáltak, hogy időt nyerjen velük Ukrajna a háborús felkészüléshez. Ezek a beismerések azt jelentik, hogy a Nyugat nagyon is tisztában volt azzal, hogy Ukrajna a háború felé sodródik. Sőt, nemcsak tisztában voltak vele, hanem egyenesen a háború felé lökték, terelgették Kijevet. Politikai és katonai téren Ukrajna mindent megkapott a revanshoz. A minszki egyezményeket így Kijev elszabotálta, közben Moszkvára mutogatott, pedig Oroszország nem is volt részese, csupán garantálója a megállapodásnak. A szeparatistákkal Kijev szóba sem akart nagyon állni, ezért aztán nehéz lett volna megegyezni. Ez érthető is – persze nem fogadható el –, mivel az egyre inkább tomboló nacionalista őrületben nem volt olyan hatalom, amely vállalni merte volna a minszki megállapodásban kitűzött decentralizációt. Ezért aztán Ukrajna most azért harcol és áldoz fel életeket, amit 2015 és 2022 között békés úton elérhetett volna. Az ukrán vezetés olyannyira nem akart semmit kezdeni a két „népköztársasággal”, hogy nyolc éven át folyamatosan lőtte a saját állampolgárait. Ezek után mondjuk ki, hogy Ukrajna a Nyugat támogatásával tudatosan nem teljesítette az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is megerősített nemzetközi jogi kötelezettségeit. Moszkva egy ideig szemet hunyt efölött, ez a helyzet, a konfliktus félig befagyasztása ugyanis megfelelt az érdekeinek.

Kijevi utca orosz dróntámadás után január 5-én

Egészen addig, amíg az események alakulása nem fenyegetett vészesen a konfliktus kiolvadásával. Volodimir Zelenszkij elnök 2021. március 24-i rendeletével ugyanis a Krím és a Donbasz visszafoglalását tűzte ki célul. Ez már a minszki megállapodás nyílt felrúgását jelentette, ráadásul már az ukrán hadsereg is készült rá, hiszen 2022 januárjáig közel 150 ezer katonát összpontosítottak a Donbasz irányában. Vlagyimir Putyin ekkor, 2021 decemberében még tett egy kísérletet a megegyezésre. Emelve a téteket már az egész európai biztonsági struktúra újjáépítésére tett javaslatot az Egyesült Államoknak és a NATO-nak. A Nyugat azonban még csak tárgyalási alapnak sem tekintette a Moszkva által előterjesztett 15 pontot, amelyek közül az egyik legfontosabb Ukrajna semleges státusának fenntartása volt. A Fehér Ház ekkor már a háborúra készült. Mint ahogy feltehetően Kijev is. Mi mással magyarázható, hogy az invázió megindulása előtti napokban Volodimir Zelenszkij Münchenben felszólalva kilátásba helyezte Ukrajna részéről a budapesti memorandum felmondását?

Ha visszatekintünk a 2014 és 2022 közötti nyolc évre, úgy tűnik, mintha egy láthatatlan kéz terelgette volna a háború felé a feleket, akik a végén már úgy gondolhatták, jobb túl lenni ezen az egészen, hiszen úgyis elkerülhetetlen. De biztos, hogy így volt?

Mi a reakciód?
👍tetszik
26
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
6
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek