Mindnyájan ismerjük a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabból a szerelmes éneket, amiben a kedvesét keresi a fiatal és ezt énekli: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó sz nincs csak képzelet.” Nos, a Jelenések könyve egy ilyen képzelgés eredménye és a zsidó gondolkozás és jelképrendszer ismerete nélkül alig érthető. Ez igaz a könyv most tárgyalt 4. fejezetére is.
A kép a szöveg szolgálatában
A képek középpontjában a trón áll. Az egész olyan, mintha egy rendező olyan szituációt szeretett volna teremteni, amely méltó a „darabban” elhangzottakhoz. Mit tudunk meg az Úrról, aki körül smaragdhoz hasonló szivárvány van? „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő!” Vagyis azt tudjuk meg, hogy Isten örök és szent, egyedül Ő a szent. Ha ezt többször elmondjuk magunkban, akaratlanul is fölmerül bennünk az az evangéliumi jelenet, amelyben Jézust jónak mondja a gazdag ifjú. Ez hangzik el a Máté 10 fejezetének 17. és 18. sorában. „17Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” 18„Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy: az Isten.”
A két szövegrészlet a Bibliában meglevő csodára mutat rá, hogy minden mindennel összefügg, és hogy a szavak sosem véletlenül kapnak olyan környezetet, amelyet kapnak. Az egész azt mutatja, hogy Jézus egyenrangú az Istennel. Azzal az Istennel, aki egyedül jó, egyedül szent és akinek dicsőítéséért született az egész képsor.
A dicsőítés
A 4. fejezet záró dicsőítése, aminek elhangzását megelőző képsorok készítik elő, így hangzik: „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett”. Ha ezt a dicsőítést ismerjük, akkor kapnak mély értelmet Pál apostol gondolatai. Legfőképp az, hogy Jézus Istennel egyenlő, de az ember iránti szeretete miatt „az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” (Fil 2, 6-7) És ez az ilyen erősen szerető Jézus az Atyától nevet kapott, „…olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, 10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, 11s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 9-11) És ez a név az ember számára kimondhatatlan. De a trón körül álló lények kimondhatják legalább azt, hogy övé a „dicsőség, a tisztesség és a hatalom”.
Az ember korlátai
Magával ragadó irodalmi alkotás a Jelenések könyve, és benne ez a látomás is. De miért van az, hogy Istenről nem dogmákban fogalmaztak meg igazságokat a szent szerzők? Miért irodalmi és nem filozófiai művet hagytak ránk az apostolok? Rengeteg okot lehetne fölsorolni, de Szent Ferenc Naphimnuszának első versszaka a legszebb magyarázat.
„Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
És minden áldás.
Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.”
Igen, az ember, aki örökkön keresi a hozzá tartozót, akinek kimondhatja, hogy Te, nem méltó arra, hogy Isten nevét kimondja. Ezért Isten látomásokat ad az apostolának, hogy abban érzékeltesse, kicsoda ez az embert messze meghaladó, nagy Te.
A szövegkörnyezet tágabb
Eddig a 4. fejezetet önmagában tekintettük. Sok elemző mondja azt, hogy ez a szakasz csak akkor fedi föl magát, akkor enged az értelmező rációnak, ha az 5. fejezettel együtt olvassuk. Ezt fogjuk megtenni a következő alkalommal.
Rákóczi Piroska
