Önkéntes mentősofőrként segített az utcán heverő sebesülteken az 1956-os forradalom és szabadságharc ideje alatt, azzal sem törődött, hogy a szovjet tankok rendszeresen lőtték a mentőautóját. Péch Gézát a megtorlás során kivégezték.
1930 májusában született Budapesten. A szüleit kiskorában elvesztette, így a nővére és annak férje nevelte fel. A piaristákhoz járt gimnáziumba, majd a műszaki egyetemen tanult mérnöknek. Huszonegy éves korában megházasodott, s egy év múlva megszületett a kisfia. A házassága azonban tönkrement, imádott gyermeke az édesanyjánál maradt, Péch Géza pedig nem találta a helyét. Ilyen lelkiállapotban érte az 1956-os forradalom kitörése október 23-án.
A várost járva látta a sebesülteket, halottakat, s nem gondolkozott sokat: önkéntes mentősofőrnek jelentkezett a Péterfy Sándor utcai kórházban. Egész nap az utcákat járta a mentőautóval, s próbált segíteni. Fegyvert nem fogott a kezébe, ám mégis ki akarta venni a részét a szabadságért folytatott küzdelemből. Azzal sem foglalkozott, hogy sokszor golyózápor közben kellett szállítani a sebesülteket. Egy, a Péterfy-kórházban segédkező kispap, Schimmer József a következőképpen emlékezett később a hős mentősre: „Rögtönözve felszerelt vöröskeresztes zászlós autóján jó néhány golyó lyuggatta helyet lehetett megszámolni. Egyik alkalommal őt is találat érte, a karját érte a szovjet tankból leadott lövéssorozat. Fél kézzel kormányozva a kocsit, a súlyos sebesültet még bevitte a kórházba. Az egyik bejáratnál (…) kiszólt az ott várakozó betegszállítóknak: vegyétek ki a sebesültet! Ő maga azonban nem mozdult. Majd arra kérte őket, hogy őt is vegyék ki az autóból. A betegszállítók azt hitték, viccel velük.”
Péch Géza a levert forradalom után képtelen volt belenyugodni a történtekbe, és elképedve olvasta a kommunista párt propagandakiadványát, a Fehér könyvet, amely ellenforradalomnak titulálta az eseményeket. Ekkor határozta el, hogy összeállít egy olyan kiadványt, amely híven tükrözi a valóságot. Közben egyre több vidéki városban alakultak kisebb-nagyobb ellenállócsoportok, s azt lehetett hallani, hogy a Bécsbe menekült forradalmárok is szervezkednek. Péch Géza úgy döntött, felveszi az ellenállókkal a kapcsolatot, így Bécsbe szökött. Ott azonban csalódnia kellett, ugyanis várakozásaival ellentétben nem egy egységes, szervezett csoportot talált. Ekkor még nem sejtette, hogy a bécsi út megpecsételte a sorsát.
Hazafelé tartott, amikor 1957. február 10-én, a gönyűi hajóállomáson letartóztatták. Államellenes szervezkedéssel gyanúsították, amelynek célja egy újabb fegyveres harc kirobbantása volt. Az önkéntes mentős a vizsgálati fogság nyomorúságos körülményei között sem tört meg, ám nem tudhatta, hogy a cellájába egy „zárkaügynököt” ültettek a kommunisták. Egy bizonyos Harangi Zoltánt, akit jól ismert Péch, hiszen a forradalom alatt éppen ő mentette meg az életét a Péterfy-kórházban. Harangit ugyanis többen is ávós besúgónak vélték, Péch azonban úgy érvelt, hogy valószínűleg csak légnyomás érte, ezért viselkedik furcsán, zavarodottan. A sors kegyetlensége, hogy a megmentett férfi valójában Kecskeméti fedőnéven évtizedeken keresztül a politikai rendőrség egyik legszorgalmasabb besúgója volt. És azt az embert is gondolkozás nélkül elárulta, aki nem sokkal korábban megmentette az életét…
Péch Gézát a nyugati titkosszolgálatok által megbízott és pénzelt, különösen veszélyes mozgalom vezetőjének állították be a koncepciós eljárásban. Első fokon életfogytiglani börtönre ítélték, de az ügyész súlyosításért fellebbezett. Másodfokon aztán halálra ítélték, és 1958. április 22-én három társával együtt kivégezték a Budapesti Országos Börtön udvarán… Azt az embert, aki önkéntes mentősként életeket mentett, s akinek a róla jelentő ávós ügynök is az életét köszönhette. Péch Géza története a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában megjelent Magyar hősök című kötetben részletesebben is olvasható. Mindenkinek meg kell ismernie. Mihamarabb…
Nyugodj békében, Péch Géza!
Forrás:Újságmúzeum
