Változtatások nélkül közöljük Földi László írását, amely a Magyar Nemzetben jelent meg.

Az írott alkotmány szerint három hatalmi ág határozza meg egy társadalom működését, az elképzelt rendet, mely eligazodást kíván adni az országok polgárainak. A törvényhozói hatalom, vagyis a parlament, a végrehajtói hatalom, azaz a kormány és az igazságszolgáltatás, a bíróságok. Az árnyalt fogalmazásra képes magyar nyelvben is egyszerűsített formában hatalmi ágakról beszélünk. De helyénvaló-e a hatalom kifejezés, vagy ajánlatosabb lenne pontosítani az érintettek közjogi gyakorlatának szelleméhez igazítva?

A nép által megválasztott parlament hatalmát átfordíthatjuk a törvények megalkotásának feladatkörére. Ami világossá teszi, hogy a képviselők semmiféle hétköznapi értelemben vett hatalommal nem rendelkeznek, pláne nem kiváltságokkal. A kormány, szintén szolgálati jellegénél fogva, inkább teljesítendő feladatok végrehajtója, semmint öncélú hatalomgyakorló. A miniszter megnevezés a latin nyelvben szolgálót jelent, melyet a rendőrautókon látható felirat is kifejez: „szolgálunk és védünk”. Vagyis a kormány biztosítja a társadalom működését, és védi az emberek érdekeit, biztonságát.

A hatalom kifejezés a bírói testületek esetében a legmeghökkentőbb, hisz számukra még a vélemény szabadsága is korlátozott, mert a meglévő törvények paragrafusai alapján kell és lehet ítéletet hozniuk. Ezzel szemben sajnálatosan azt látjuk, hogy egyes bírók politikai hatalmi játszmákban vesznek részt. Szerencsére nem a többségről van szó, hanem néhány tucat, magáról megfeledkező talárosról. Amikor ugyanis ítélethozatalkor valójában pártpolitikát képviselnek, a teljes bírói kart hozzák kényes helyzetbe. Az emberek pedig helytelen következtetésre jutnak, és az egyébként tisztességes többséggel szemben is ellenérzéseket táplálnak. Tévedés ugyanis általánosítani, és a pártkatonákkal – akik magukat politikai ellenállóknak tartják – azonosítani a bíróságokat. A nem kívánt gyakorlat pedig oda vezet, hogy aki valamilyen okból kénytelen bíróság elé állni, igyekszik elkerülni a sajtóból is ismertebb neveket, hisz felmerülhet benne, hogy az ötvenes éveket megszégyenítő koncepciós ítélet áldozata lehet, ha az adott bírónak nem felel meg a vádlott politikai hovatartozása. Sok példát sorolhatnánk az elmúlt tíz évből, amikor érthetetlen döntések születtek. Amiből az következik, hogy nemcsak az igazságszolgáltatást, hanem már a jogszolgáltatást is hiába keresnénk bizonyos ítéletek indoklásában.

Mindeközben a politikai alvilág tagjai közül, nem kevesen, viselt dolgaik alól felmentve sétálhattak ki a tárgyalóteremből. A köznép pedig tehetetlen, hisz a honatyákat legalább négyévente le lehet cserélni, alkalmatlan, hatalmával visszaélő kormánytagot ki lehet tessékelni miniszteri székéből, de mit lehet kezdeni az elborult agyú, helyzetét és hatalmát félreértő bírókkal? Különösen akkor, ha a bírák etikai ügyeit vizsgáló testület is időnként – politikai értelemben – presszió alá kerül. A legmeghökkentőbb, hogy az elmúlt 12 évben éppen a politikai szerepét sajátosan értelmező ellenzéki politikai erőtér igyekezett megdolgozni a bírói testületeket. Ők és segédcsapataik, a külföldről pénzelt NGO-k voltak képesek (a regnáló hatalom orra előtt) „érzékenyíteni” jó néhány bírót – nem is beszélve a joghallgatókról –, ily módon megnyerni őket politikai céljaikhoz. S ha ez nem lenne elég, már ott tartunk, hogy egyes szervezetek arra szólítják föl a magyar szavazópolgárokat, hogy április 3-án az „igent” és a „nemet” együttesen jelöljék be, ezzel téve érvénytelenné a népszavazást. Akik pedig mindezt hirdetik, az Amnesty Magyarország és a Háttér Társaság. Beszédes elnevezések: „Amnesty”, vagyis törvények fölötti, és persze a „Háttér”-ből irányítottan.

A jogszabály szerint az ügyészség és a bíróság is köteles eljárást indítani olyan esetekben, amikor nyilvánvaló törvénytelenség jut a tudomásukra. Szóval itt a remek alkalom, hogy a bíróságok, amelyek illetékesnek érzik magukat, eljárjanak. A jelzett NGO-rendszerhez tartozók arra akarják rávenni a polgárokat, hogy előre megfontolt szándékkal kövessenek el üldözendő cselekményt, de legalábbis ne éljenek jogaikkal. Teszik ezt – mármint a háttérerők szervei – olyan ügyben, amikor a népszavazás a morális élet alapigazságait hangsúlyozza, és nem irányul senki ellen.

Egyes bírói döntést is befolyásoló erők nem véletlenül özönlik el mindmáig élhető világunkat. Könnyen lehet, és rövidesen bizonyságot nyer, létezik egy negyedik, vagy még inkább „valódi” hatalmi ág, melyet nem érdekelnek a választások eredményei, a parlamentek összetétele, a kormányok identitása vagy éppenséggel a jogszolgáltatás fórumainak tiszteletben tartása. Mert azt tesznek, amit akarnak. És mi, a többség csupán megszeppenve pislogunk, hogy akkor most mi a helyzet. Ki a választó és a választott? Hol a törvény, és ­miért vannak olyanok, akikre – úgy tűnik – nem vonatkoznak a szabályok? A jó ízlést, egyfajta úri modort már régen túllépett korunkban a minimum betartásának mégis fontos igazodási pontnak kell lennie. Például az, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, és csak az elkövetett cselekedetek képezhetik a bírói állásfoglalás tárgyát.

Amennyiben folytatódik a bírókat is magával rántani képes őrület, érdemes lenne elgondolkozni az úgynevezett „ügynöktörvény” megalkotásán. Az Egyesült Államokban, Izraelben és Írországban létező ügynöktörvény szabályozza a lobbizás és másféle érdekérvényesítés módozatait. A jogszabály kijelöli, milyen határok között és milyen átvilágított feltételek mellett történhet az akkreditált cégek működése. Mert bármit tenni – figyelmen kívül hagyva a törvényi tényállásokat – csak a káosz felé vezető úton lehet. Az érdekérvényesítés pedig csak a többség jogait erősítheti, a kisebbség érdekeinek tisztelete mellett. Nem lehet előbbre való a háttérből előmerészkedő érdekkörök igazsága a valódi emberi értékekkel szemben.

Földi László

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)