Bárhogy is próbálnánk tiltakozni ellene, a hajlamunkból adódó önfejűség az ember lényegéhez tartozik. Látunk valamit, amiből levonunk konzekvenciát, ítélkezünk, és ha netán tévednénk, akkor is ragaszkodunk korábbi véleményünkhöz, mert képesek vagyunk konok módon létezni. Kétségtelen tény, a sokrétű élethelyzetből származó információdömping bárkit komoly dilemma elé állíthat, különösen olyankor, ha a tudományos kitartás kényszere időnként szükségszerű, amennyiben az alkotó ember értékrendje szempontjából nézzük a kihívásokat. Mi a helyzet azonban a hétköznapok világával, még inkább a mindennapok csodájával, azzal a tétellel, hogy minden egyes ember a tévedéseivel együtt maga a megtestesülés? Belátható-e és persze vállalható-e a beismerés anélkül, hogy ne veszítsük el önbecsülésünket? Mindez nem lenne érdeklődésre számot tartó, ha időnként nem a döbbenet erejével érné el az embert – ahogy eme cikk írójával megesett – a kijózanodás szégyene.
Ennek előzménye a Ferenc pápáról korábban alkotott sommás vélemény, amely nem nélkülözte a vitriolba mártott tollal írt kritikát. Ezzel szemben a pápát közelről látni, hallani és megérteni maga a mindennapi tévedéseink belátásának természetes csodája. Ami ráadásul meglepő módon nem bántó, és még meghasonlásra sem kényszeríti a még oly önfejű embereket, mint amilyenek azért gyakran vagyunk. Ferenc pápa korábbi megnyilatkozásai – már ami eljutott belőlük vagy amit eljuttattak hozzánk – vitára ingereltek sokunkat, mert más volt, mint amit mi lényegesnek éreztünk. Hétköznapi mércét alkalmazva szálltunk vitába mondataival, tetteivel és üzeneteivel. És az sem zavarta önhittségünket, hogy a félreértett vagy szándékosan nem jól értett mondatok önsorsrontóvá változhatnak.
Mi, emberek a történelem során korszakoktól függetlenül felejtkezünk el arról, hogy a valóságtól eltérő igazságaink sokszor jártak javíthatatlan következményekkel.
Politikai narratívák épültek és épülnek az emberi tévedés filozófiájára. A szándékos megvezetés, a politika felbukkanó befolyási kényszere vagy bármilyen eszmei erőszak ellen nem könnyű védekezni, még az önmagukat rutinosnak tartók körében sem. Véleményalkotásunk forrásának egy része nem tapasztalati tényen, hanem következtetéseken alapul. Jóhiszemű tévedésünk miatt is előfordul, hogy megítéltetünk, de igen gyakran szinte megszégyenülünk, amikor a valóság ridegsége jön szembe velünk. Róma püspöke kiválasztatott személy, amiből következik, hogy amit a világról tudunk, hiszünk és gondolunk, képes eltérni a valóságtól, ha a kényszeres tudálékosságunk felülírja mindezt. El kell fogadnunk a tételt, miszerint a látszat mögött ott van valami egészen más, ami arról szól, hogy érdemes lenne megérteni létezésünk igazi valóságát. Jó irányt venne, ha nem a „mindent tudok” képzavar uralkodna el rajtunk, hanem valami egészen más. Olyan eszme követését kellene vállalni, amely az elfogadás értékállóságát jelképezi. Ebben a dimenzióban más szabályok uralkodnak, tetszik vagy sem, de akkor is ezek lesznek a meghatározók, ha minden követ megmozgatunk, hogy lehetetlen helyzetbe lavírozzuk az emberi létezés normáit.
Ferenc pápa tízéves működését koncepciók sokasága kommentálta, tudni vélte, sőt megdönthetetlen tényekkel kritizálta. „Miért akarja Európát romlásba dönteni a migráció elfogadásával? Hogyan gondolhatja komolyan, hogy ellentétes kultúrák képesek békében megférni egymással? És képes szóba állni még a liberális megmondókkal is katolikus vezetőként? Meg egyébként is, mit képzel?” – szóltak a mögöttes szándékot feltárni nem akarók pufogásai. Majd a „megítélt” – nemritkán elítélt – egyházi vezető jött, közelről látszott, beszélt, és sokunkat lenyűgözött. Pedig csak az ujját és ritkán a hangját emelte föl. Évekkel ezelőtt, amikor messze volt, és olyat tett, amit nem véltünk elfogadhatónak, levettük róla a tekintetünket, csak éppen azt felejtettük el, hogy ő a pápa, akit nem mi, az emberek választottunk vezetőnknek, hanem maga a Vezető. Politikai stigmákat aggattunk rá, majd kértünk rajta számon, például azt, hogy miért politizál egyáltalán. A mondataiban nem akartuk meghallani az igazi üzenetet, hanem saját mondatainkat és véleményünket kerestük benne. Úgy véltük, amiben persze jelen van az igazság, hogy ő is csak ember, és ebből következően konzekvensen saját esendőségünk kényszerét próbáltuk ráaggatni. Miközben még arra is képtelenek voltunk – önteltségünk közepette –, hogy valóban odafigyeljünk mondandója kétezer éves igazságaira.
Vagyis tévedésünkből adódóan szánalmas módon megtámadtuk azt, aki egyedül képes megvédeni minket saját tévelygéseinktől.
A politika történetében sokszor merül fel a kérdés: lehet ideológiától független a társadalmak működése? Képesek lennénk saját érdekünkben félretenni az ellentéteket, hogy megteremtsük a valóban majdnem tökéletes együtt létezés formáját? Igen, de csak egy módon, ha megértjük végre napi érdekektől függetlenül azt a valóságot, mely akkor is fölötte áll mindennek, ha retorikai sémaként kezeljük a szentatya mondatait. Ő ugyanis nem beszélget, nem véleményt mond vagy vitatkozik, hanem csak és egyszerűen üzeneteket közvetít. Mi pedig – hozzám hasonlóan – szándékosan félreértjük, mert pont a leglényegesebb körülményt nem akarjuk megérteni és elfogadni. Igenis, minden ember születésénél fogva rendelkezik az alkotás képességével, a felkentséggel, mely végigkíséri életünket.
Igazságaink, a jóra törekvéseink persze éppúgy követhető emberi erények, ahogy a hit erejének befogadása. Céljaink azonosságát „csupán” az odavezető út kettőssége teszi látszatellentétté. Lelkesen – akár valóban őszintén – vitázunk azzal is és ott is, ahol nincs ellentét, sőt kijelölt vitapartnerünk a leghűbb szövetségesünk. Ahhoz, hogy ezt megértve megváltozzunk – örök tanulság ez – szemtől szembe kell állni az üzenetek hordozójával, mert ilyenkor szégyenünk mellett csak az marad, hogy mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.
A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
Forrás:Magyar Nemzet
