mézbe mártott ócsárkorbácsot lóbálnak a nyájasok,
üres szívükre vörös csillag van tűzve,
kedélyes mosollyal lökik a prófétát,
lyányokkal megtáncolt rideg máglyatűzbe
megcsalja magát ki engem árul el,
’jába is csörrennek csillogva talmi ezüstpénzek,
ha sekélynek gyilokja Költő szívbe vág, hagyom az irigy tőrt,
a halálnál mélyebbre s magasabbra nézek
(csalom s árulom magam,
hamisan villódzva ezüstért krákogok megint,
szavaim gyilokja szívembe tart, s bár hagyom az ördög tőrt,
lapályos lelkemre az elhízott halál csak legyint)
fiú, nem menj a gyáván kígyózó farizeusok közé,
míg ölelnek marnak a sarkadba mérget,
háborúk édeskés békéjét taszítsd el magadtól,
jövőnk már Tiéd, vess e csendes vérengzésnek véget
leány, ki lebegsz rommá romlott lelkeink felett,
ne vágyd a kártévő kísértőt, a kincsével hencegő hőst,
mint egyetlen virág Te szép, örömmel élj az igazszívűért,
előttünk fényes lassan járj, s öleld ki sohasem ölt
elfeledett szirten vár hűen a nincstelen,
borzas szelek bukfenceznek sóhaján,
éberen álmodja kedvesét, s már jő,
közeledő lépte lenged óhaján
kóccá gyötört ujjak szítják éjféli imám,
vecsernye időn ím esdve duruzsol a lélek,
mécsesként pislákol remélő magány,
maréknyi megtisztult fohászomon át, Hozzád hazatérek
mg©2011