Az ankarai NATO-csúcs nem egyszerűen egy újabb szövetségi találkozó: a július 7–8-i ülés az észak-atlanti szövetség egyik legnehezebb politikai pillanatában kezdődik. A napirenden egyszerre szerepelnek az európai védelmi kiadások, Ukrajna támogatása, az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének jövője, valamint a Közel-Keleten kialakult újabb válság következményei.

A fő kérdés mégsem pusztán az, milyen határozatok születnek Ankarában, hanem az, hogy ki tudja magára vonni Washington figyelmét. Donald Trump amerikai elnök újra és újra világossá tette, hogy az Egyesült Államok nem kívánja a korábbi arányban finanszírozni Európa biztonságát, és azt várja a szövetségesektől, hogy gyorsabban, nagyobb mértékben és látványosabban vállaljanak részt a közös védelemből.

A 2025-ös hágai csúcson a NATO-tagállamok már vállalták, hogy 2035-ig a GDP öt százalékát fordítják védelmi célokra. A hivatalos NATO-keret szerint ebből 3,5 százalék menne klasszikus katonai kiadásokra, míg 1,5 százalék a védelemhez kapcsolódó tágabb területekre, például az infrastruktúrára, a kibervédelemre és az ipari kapacitásokra.

Az öt százalék nem oldotta fel a feszültséget

A hágai vállalás azonban nem csillapította a NATO-n belüli vitákat. Ellenkezőleg: az öt százalékos cél sok országban költségvetési és társadalmi kérdéssé vált, hiszen ekkora védelmi fordulatot csak adóemeléssel, más kiadások visszafogásával vagy újabb eladósodással lehet tartósan finanszírozni.

Mark Rutte NATO-főtitkár ezért Ankarában már nemcsak politikai ígéreteket, hanem konkrét, hiteles terveket vár a tagállamoktól. A szövetség vezetése azt szeretné bizonyítani Trumpnak, hogy Európa és Kanada valóban lép, és nem csak újabb közös nyilatkozatokkal próbál időt nyerni. Ennek részeként a csúcson több tízmilliárd dollár értékű fegyveripari megállapodásokat is bejelenthetnek, amelyek jelentős része amerikai hadiipari cégekhez kapcsolódhat.

A probléma ugyanakkor mélyebb annál, hogy ki mennyit költ. A NATO előtt egyszerre áll ipari, személyzeti és politikai kihívás: Ukrajna támogatása hatalmas terhet ró a lőszergyártásra és a hadiipari kapacitásokra, miközben több európai hadseregben továbbra is gondot jelent a megfelelően kiképzett személyi állomány hiánya.

Ukrajna továbbra is központi ügy

Ukrajna a csúcstalálkozó egyik legfontosabb témája marad, ám Kijev helyzete látványosan bonyolultabb lett. Az európai vezetők és az ukrán diplomácia abban érdekeltek, hogy Trump figyelme ne forduljon el az orosz–ukrán háborúról, és Washington továbbra is részt vállaljon Kijev katonai támogatásában.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök várhatóan Trump oldalági tárgyalópartnere lesz Ankarában, miközben a szövetségesek az Ukrajnának szánt újabb katonai támogatásról is egyeztetnek. A Reuters szerint a csúcson az európai szövetségesek és Kanada nagyjából 70 milliárd eurós katonai támogatási keretről tárgyalnak 2026-ra, amerikai közvetlen hozzájárulás nélkül.

Csakhogy Trump külpolitikai fókusza nem kizárólag Ukrajnára irányul. A Közel-Kelet, Irán, Izrael és Szíria kérdése legalább ennyire nyomja az amerikai napirendet. Ezért az ankarai csúcs egyik rejtett tétje az, hogy az európaiak képesek-e visszahúzni az Egyesült Államokat az európai biztonsági logikába, miközben Washington már több régió között osztja meg politikai és katonai figyelmét.

A Közel-Kelet árnyékot vet Ankarára

A NATO-csúcsot erősen befolyásolja a közel-keleti helyzet is. A térségben kiéleződött feszültségek, az Irán körüli válság, valamint az Egyesült Államok és Izrael közötti politikai súrlódások újabb törésvonalakat hoztak felszínre a szövetségen belül.

Több európai ország óvatosabban viszonyul az amerikai közel-keleti lépésekhez, mint Washington szeretné. Trump ezzel szemben a szövetségesektől nemcsak több pénzt, hanem nagyobb politikai lojalitást is vár. Ez különösen érzékeny kérdés, mert a NATO eredetileg euroatlanti védelmi szövetség, miközben az amerikai stratégiai gondolkodásban egyre erősebben jelenik meg a Közel-Kelet és az indo-csendes-óceáni térség is.

A következmény az, hogy Európa egyszerre próbál megfelelni Washington elvárásainak és megőrizni saját mozgásterét. Ez a kettő azonban nem mindig fér össze: ha Európa többet fizet, de kevesebbet dönthet, az hosszabb távon újabb politikai feszültségeket szülhet.

A nukleáris kérdés újra megosztja Európát

A csúcstalálkozó hátterében a nukleáris politika körüli vita is élesedik. Finnország július 1-jétől olyan jogszabályi változtatásokat léptetett életbe, amelyek lehetővé teszik nukleáris fegyverek behozatalát és átszállítását az ország területén, noha Helsinki hivatalosan továbbra sem tervezi atomfegyverek békeidőbeli állomásoztatását.

Litvániában és Lengyelországban szintén erősödött a vita arról, hogy a keleti szárny országai nagyobb szerepet kaphatnának-e a NATO nukleáris elrettentési rendszerében. Ez Moszkva számára közvetlen biztonsági kihívásként jelenik meg, hiszen az ilyen lépések az orosz határokhoz közel vinnék a szövetség nukleáris infrastruktúráját.

Európában azonban ebben sincs egység. Több ország, köztük Ausztria és Írország hagyományosan elutasítóbb a nukleáris fegyverekkel szemben, miközben a keleti tagállamok egy része éppen az orosz fenyegetésre hivatkozva sürgetne keményebb elrettentési politikát. A NATO-n belül tehát nemcsak a pénzről, hanem a kockázatvállalás határairól is vita zajlik.

Törökország saját szerepét erősítené

A csúcstalálkozó házigazdája, Törökország számára Ankara nemcsak diplomáciai esemény, hanem stratégiai lehetőség is. Recep Tayyip Erdogan azt szeretné bizonyítani, hogy Törökország nem periférikus tagja a NATO-nak, hanem a Fekete-tenger, a Közel-Kelet és Eurázsia metszéspontján álló kulcsszereplő.

Ankara az elmúlt években közvetítőként próbált megjelenni az ukrajnai háborúban, szerepet játszott a gabonamegállapodásban, és igyekszik saját hadiiparát is a NATO-n belüli együttműködések egyik nyertesévé tenni. A török hadsereg létszámát tekintve a szövetség egyik legnagyobb ereje, miközben Törökország a dróntechnológia, a páncélozott eszközök és a regionális katonai jelenlét területén is egyre magabiztosabban lép fel.

A török vezetés emellett a Közel-Kelet felé is nyitná a NATO együttműködési rendszerét. Ankara számára ez kettős előnyt jelenthet: egyrészt növeli Törökország közvetítői súlyát, másrészt erősíti azt az üzenetet, hogy a NATO nem kezelheti a Fekete-tengert, a Közel-Keletet és a kelet-mediterrán térséget egymástól elszigetelt biztonsági problémaként.

A NATO egysége a valódi tét

Az ankarai csúcs így nem egyetlen ügy köré szerveződik. A NATO egyszerre próbál pénzt, fegyvert, politikai egységet és stratégiai irányt találni egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államok már nem automatikusan vállalja a korábbi európai biztonsági szerepet, Európa pedig még nem készült fel teljesen arra, hogy önállóbban viselje a terheket.

A szövetség számára a legnagyobb kockázat az, hogy a védelmi kiadások, Ukrajna támogatása, a közel-keleti válságok és a nukleáris elrettentés kérdései külön-külön is megosztják a tagállamokat, együtt pedig már a NATO belső kohézióját teszik próbára.

Ankarában ezért a legfontosabb kérdés nem az lesz, hogy sikerül-e újabb látványos közleményt kiadni. Hanem az, hogy a NATO képes-e elkerülni a belső blokkosodást, és talál-e olyan új munkamegosztást, amelyben Washington, Európa és a regionális kulcsszereplők – köztük Törökország – még közös stratégiai keretben tudnak gondolkodni.