2024.július 13.
Jenő, Henrik

Választ Nagy-Britannia – árad majd a baloldal, vagy marad még konzervatív ellensúly?

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat
[object Object]

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Itt a nagy-britanniai választás napja: 14 év után fölényes győzelemmel térhet vissza a hatalomba a baloldal, de a toryk azért még reménykednek.

Miközben a kontinensen az európai parlamenti választás, majd a hirtelenjében kiírt franciaországi nemzetgyűlési választás kötötte le a figyelmet, az EU-ból kilépett szigetország is sorsfordító voksolásra készül. Csütörtökön, július 4-én tartják a brit parlamenti választást, ahol 14 évnyi konzervatív kormányzásról mondanak ítéletet a voksolók.

Amikor pár hete Rishi Sunak miniszterelnök a szakadó esőben ázva bejelentette, hogy a várható őszi időpontig nem is várva rögtön most nyárra kezdeményezi a választást, 

a helyzet olyannak tűnt, mint egy nem kívánt, de elkerülhetetlen orvosi vizsgálat bejelentése. 

Bár az írott alkotmány nélküli brit választási rendszerben a kormányfőnek elég szabad keze van a választási időpont kiválasztásához és ezzel a kampány befolyásolásához, a választást aztán, bármilyen rossz legyen is a helyzete, csak meg kell tartani.

A népszerűtlenségi spirálban vergődő, onnan minden próbálkozás ellenére kitörni nem tudó konzervatív kormány fejeként végül Sunak úgy döntött, nem odázza el az elkerülhetetlent, és akkor inkább gyorsan túl is esne az egészen. A nyárra kiírt választással sajtóhírek szerint még sok párttársát is meglepte, mivel a toryk számos körzetben még nem is döntötték el addigra, hogyan és kivel kezdenek a helyi kampányokba. Nyilván sok konzervatív képviselő látta maga előtt a bizonytalanná vált jövőt, azon vacillálva, hogy a biztos – vagy valószínűsíthető – bukás tudatában is elinduljanak-e a körzeteikben, vagy inkább lépjenek is vissza – leszállva a süllyedő hajóról.

De miről is van szó? Arról, hogy az eddigi közvélemény-kutatások egybehangzó mérései szerint 

történelmi léptékű győzelmet arathat a baloldali Munkáspárt Nagy-Britanniában.

Nagyobbat, mint amivel a Thatcher- és Major-korszak után Tony Blair berobbant a brit és a világpolitika ajtaján 1997-ben.

A felmérések hosszú hónapok óta 45 százalék körüli népszerűséget mértek eddig az ellenzéki Munkáspártnak. Vele szemben a másik hagyományos fő erő, a 14 éves kormányzásban minden szinten elfáradó Konzervatív Párt mindössze 25 százalék körüli népszerűséggel rendelkezett eddig, és ez a trend ráadásul még csökkenő is, tehát a botrányok közt megbukó Boris Johnson és a politikatörténeti kabaré kategóriájába kerülő Liz Truss rövidke kormányfősége után hatalomba került Rishi Sunak se tudta fölemelni a toryk süllyedő hajóját. Sőt.

Pedig Sunak egyébként megnyerő – egyesek szerint túlságosan is nyájaskodó és simulékony – karaktere, jó pedigréjű konzervativizmusa, és emellett bevándorló családból érkezve is tory mintapolgárrá emelkedése akár jó recept is lehetett volna a brit jobboldalnak, hogy annyi évnyi kormányzás után is megújulva vehessék fel a harcot a baloldallal szemben. De mégsem volt elég Sunak: nem volt eléggé meggyőző, eléggé határozott, eléggé vonalas – és eléggé hiteles.

A brit közvéleménynek egész egyszerűen elegük lett a torykból.

A baloldaliaknak már réges-rég, hiszen nekik egy konzervatív kormányzás négy évtizede Thatcher és a thatcherizmus általuk rettegett rémképét festi fel a falra. A jobboldaliaknak, a konzervatív szavazóknak pedig azért, mert a tory párt vezetésének nagy része az ő szemükben rég nem eléggé konzervatív, túlságosan megalkuvó az elitet és a nyilvánosságot uraló baloldallal szemben. 

És persze azért, mert fő ígéreteiket nem tudták teljes mértékben megvalósítani – vagy épp látványosan elbukták azokat. Hiába a sok évnyi vajúdással kiszenvedett Brexit, Nagy-Britannia már nem tud minden fronton elszabadulni az egyesült Európa gravitációjából. Hiába a migráció korlátozásáról szóló ígéretek, ha épp mostanában kerül rekord magasságra a bevándorlás az épp elzárkózni akaró szigetországban. És hiába a toryk hagyományos gazdaságpolitikai szakértelme, ha a Brexit és a Covid miatti felfordulás után a brit gazdaság nem tud úgy szárnyalni, ahogy azt ők megígérték.

A kormányukkal elégedetlen briteknek pedig hagyományosan nincs – nem volt – más választásuk (az otthon maradáson kívül), mint a másik nagy pártra való szavazás, hiszen csak és kizárólag az egyéni körzetekben dől el a parlament összetétele. 

A Munkáspárt ezért is fog az előzetes felmérések szerint nagyot nyerni csütörtökön. 

Nem azért, mert a Labour programja olyan szexi lenne, 

pláne nem a pártvezér Sir Keir Starmer nagyívű víziói miatt (olyanok ugyanis nincsenek neki). Nincs a brit nyilvánosságban, közhangulatban, korszellemben semmi olyan munkáspárti hullám, mint – írd és mondd – negyed évszázada, Blair feltűnése idején. Csak hát ők az egyedüli másik kormányképes erő. Így az elégedetlen centristák és a Brexit idején jobbra kikacsintó iparvárosi kékgalléros tömegek odataláltak a Munkáspárthoz, és jobb híján oda teszik az x-et csütörtkön.

Sokan így tesznek tehát most. De nem mindenki. Mert jött valaki, aki beleköpött a kétpártiság Nagy-Britanniában évszázados állottságú levesébe. Az illető: Nigel Farage, aki a Brexit kiharcolása után visszatért, hogy a Reform UK párt élén borítsa fel a brit politikát. Az eddigi kutatások szerint igen jól sikerül a legújabb közéleti kalandja: a Reform UK-t a választás előtti utolsó napokban, 16 százalékon, sőt legutóbb már 20 százalékon mérték, vagyis egy súlycsoportba került a mélyen járó konzervatívokkal. És egész pontosan az is történik, hogy az elégedetlen tory szavazók ha a Munkáspártra nem is mennek el voksolni, de a szórakoztató politikai fenegyerek Farage-re, aki jobbról előzi a konzervatívokat, már inkább leadják a szavazataikat, így büntetve régi, leamortizált pártjukat.

Nagy-Britanniában tehát a hagyományokkal ellentétben most egy háromszereplős politikai versengés alakult ki – amibe még a korábban örök harmadik, most viszont a negyedik helyre szorult, 10 százalék körül álló liberális demokraták is beleszólhatnak.

A csütörtöki parlamenti választás egy igazi politikai háromtest-probléma lesz,

kiszámíthatatlan fejleményekkel. Vajon a Munkáspárt annyira túlnyeri magát, hogy a parlamentben akár négyötödös többségük is kialakul? Farage Reform UK pártja talán csak annyit fog elérni, hogy még a versengőbb helyeken is lefelezi a konzervatívok támogatottságát, és ott is a munkáspártiak nyernek könnyedén? Vagy épp annyira mélyre kerülnek a toryk, hogy régóta először egy harmadik párt képviselői fognak egész nagy létszámban bekerülni a parlamentbe? Vagy lesznek olyan ipari, munkás körzetek, ahol épp a Munkáspárttól happol el szavazókat Farage pártja?

Ez a sok ismeretlenes egyenlet fogja meghatározni a csütörtöki voksolás kimenetelét. A legvalószínűbb egy igen nagy mértékű, természetesen nagy parlamenti többséget is jelentő munkáspárti győzelem. Ehhez képest minél inkább erősebb eredményeket tud majd felmutatni a Konzervatív Párt, annál reménytelibb marad a toryk jövője – akiknek a választás után mindenképp friss lendületre, új arcokra és határozottabb konzervatív politikákra lesz szükség a majdani sikerek megalapozása érdekében.

Mi a reakciód?
👍tetszik
2
👍tetszik
👎nem
1
👎nem
💘szeretem
0
💘szeretem
😡dühítő
0
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
3
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek