November 4-én zúgjanak a harangok, hogy jól hallhatóvá váljon mindenfelé Európában. Zúgjanak, mert hatvanhét éve ezen a napon törték össze a normális világáért harcolók álmát. Zúgjanak az elesettekért, a kivégzettekért, a börtönbüntetésre ítéltekért, a társadalom lelki sebeiért, a barikádok mindkét oldalán fölöslegesen meghalt fiatalokért.
És zúgjanak Európa-szerte, a jelenkorunk egyre őrültebb eseményei miatt, a ma is felállított valós és képzelt barikádok miatt, ahol értelmetlenül halnak meg anyák fiai, gyerekek apái. Hiszen nem eszmék, pénzügyi érdekek, hatalomra vágyódások semmisülnek meg a harcokban, hanem emberek. Legyenek, hát ezek az ébresztő hangjai kontinensünkön, ahol kultúránkat és múltunkat nullázzák le, ahol a morális emberi értékek nevetség tárgyai, és ahol hitünket temetik a lerombolt templomaink kövei alá.
Mert hogyan is néz ki a XXI. század második évtizedében Európa?
A valamikori birodalom haldoklik, miközben maroknyi politikai-katonai-gazdasági elit napról napra gazdagodik. Az ideáramló és egyre erősödő idegen kultúra és szokásjog az elmúlt tíz évben intenzív ébredésbe kezdett. Látható magabiztossággal tiporják el Európa érvényben lévő jogrendjét és identitását. Ne tévedjünk, nem lehet mindezt az ideérkezők rovására írni, normális életünk elvesztése felett siránkozva. A történet ott kezdődik, hogy mi, európai polgárok mit teszünk és hogyan viszonyulunk saját életünkhöz, hogyan sáfárkodunk az őseinktől kapott értékrendekkel? Mit értünk tolerancia alatt, és azon belül miért adjuk fel a természetes önvédelem minden elemét?
Napjainkban a zöldeknek nevezett lelki terroristák szólamai hangosabbak az őket csak megmosolyogni kész többség suttogásánál. Ha így marad, megtapasztaljuk vesztésre álló csatáink előszelét, mivel nemcsak a retorika szintjén éljük meg, hogy háború vesz körül bennünket. Van, ahol fegyverek ütköznek, de a legtöbb régióban még csak a befolyásolásra kész hírek csapnak össze, ami sokszor fájdalmasabb és súlyosabb értékű, mert ellenségeink ennek segítségével érik el céljaikat, a normális élet elpusztítását. Miként lehetne másként értelmezni azokat a példákat, amikkel naponta találkozunk szerte Európában? Németország egyik városának üzemében csökkentik a dolgozók bérét, ha kiderül, hogy munkakezdés előtt húst ettek, vagy autóval érkeztek munkába, mondván, ezzel növelték a szén-dioxid-kibocsátást (!).
Vajon mit jelképez a közbiztonság oltárán, hogy Spanyolhonban a rendőrök tűzoltókkal keverednek utcai harcba, amikor a tűzvédelem őrei fizetésemelést kértek munkáltatójuktól, az államtól? A fránya tűzlovagok nem akarják megérteni és elfogadni, hogy az illegálisan beáramló tömeg ellátása – hiszen munkát nemigen vállalnak – felemészti a spanyol költségvetés azon részét, amely korábban bérfejlesztésre volt előirányozva. De tehetnek-e mást Európa országainak kormányai, mint meghajolnak a migráció okozta káosz kényszerében?
Példa erre Dánia, ahol a „menekültek” azt követelik – nem kérik! –, hogy a dán alkotmányba vezessék be a Korán alapelveit. Miként magáért beszél az amerikai védelmi – a fegyvergyártók saját magukra használják ezt a jelzőt – cég elszólása, amely az ukrán–orosz és izraeli–palesztin vérontásra utal: „Olyan jó lehetőségek, melyek elég kiválóan illeszkednek a cég profiljába.” Ezt jelentették ki egy szűk körű megbeszélésen.
Szóval, zúgjatok harangok! Mi pedig, emberek Európában és a világszerte mondjunk nemet a drámai és persze sokszor kényszeres bohózatnak tűnő, de nagyon is katasztrófát idéző élethelyzetekre. Az első lépés saját soraink rendezése. Mert tudjuk, hogy az ukrán embereknek nincs baja az orosz emberrel. Ahogy az izraeli zsidóság képes együtt létezni a palesztin és más arab szomszédjával, ahogy tette eddig is. A béke garanciáját jelentő együttélés továbbra is egyedüli alternatíva, mivel az időnként fel-fellángoló konfliktusok nem természetes objektivitásból, hanem politikai érdekek által gerjesztett okok miatt bukkannak elő.
Mindennapjaink, bárhol éljünk is, az egymásrautaltság normalitásából táplálkoznak. Ily módon garantálják a társadalmak működését. Egy tanár tanít és nem próbál gyógyítani egy orvos helyett. A boltok polcain félretett árut valakik megtermelik, legyártják, hogy mások a munkájukkal megkeresett pénzen meg tudják venni azokat. Az étterem pincére a műszak végeztével beül párjával egy moziba, hogy élvezze a színészek játékát. Hol van itt a leküzdhetetlen antagonizmus, a szavak vagy akár fegyverek összecsapásának a kényszere? Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon napjaink politikai elitje konszolidálni vagy konfrontálni kíván-e inkább? Élet vagy halál a cél?
1956. november 4-én némák maradtak a harangok, ahogy némákká lettek az utcák, a korábbi ütközetek szemtanúi. Az emberek is némaságot fogadtak haragból, félelemből, egy történelmi tévedésből. Senki nem győzött igazán, hisz az áldozataik mellett a társadalom minden tagja hosszú időre a hatalom kiszolgáltatottjaivá vált. Az akkor elmulasztott jóvátételért és jelenünk újólag előbukkanó történelmi tévedései miatt kell hogy most zúgjanak a harangok. Hangosan, hogy mindenki hallja. Hangosabban, hogy valóban mindenki értse, álljon bármilyen ideológiai narratíva szolgálatában. Ahogy akkor, ma is egy nehezen látható, viszont törpe létszámú érdekcsoport szeretné, ha a hallgatásunkkal jóváhagynánk őrültebbnél őrültebb terveiket. Ránk kényszerített módszereik között a legembertelenebb a századunkban ismétlődő újabb és újabb helyi háborúk embert pusztító létezése.
A pusztításokat gyászoló társadalmaknak velünk együtt kell emlékezniük a magyar példára és leginkább arra, hogy az úgynevezett hatalom akkor és most is remegő térdekkel figyelte/figyeli, hogy mi, az elsöprő többség, mit teszünk.
A kérdés tehát az: a némaságot választjuk és elhisszük, hogy elkerülhetetlen a normalitást figyelmen kívül hagyó céljaik érvényesítése, vagy ellentmondva az őrületnek mindenhol egyszerre rángatjuk meg a harangok kötelét, hogy zúgásukkal kifejezzük közös akaratunkat: Eddig, és ne tovább!
Forrás:Magyar Nemzet
