2024.június 25.
Vilmos, Viola, Vilma

A háborút meg kell akadályoznunk!

Facebook
Email
Telegram
Twitter
VK
Nyomtat

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

Egyre több helyütt és alkalommal hallani, amikor a közélet iránt érdeklődő, bár nem politikai és kormányzati beosztásban dolgozók természetes tónusban beszélnek arról, hogy akár két éven belül magyar földön is fegyverekkel vívott háborúra kerülhet sor. Furcsa érzéseket gerjeszt az a természetesség, ahogy erről szó kerül az emberek között. Mintha az időjárás, a munkahelyi kihívások vagy a családi élethelyzetek mellett a leendő háború témája is csupán egy megvitatandó hétköznapi csevegéssel lenne egyenértékű.

Vajon miért van ez, hogyan lett egyszólamúvá a jövő apátiája? És miért gondolják az emberek, hogy ez elkerülhetetlen? Talán azért, mert megszoktuk, hogy az elmúlt hetven év történésére semmilyen szinten nem volt hatással a többség akarata és véleménye. Elhagyva a múlt mélységi elemzésének kikerülhető csapdáját, nagyon is egyszerűen bizonyítható az előző mondat. 

 Átléptek azon az apróságon, hogy a jólét alapja nem a politika, hanem a társadalom tagjainak erőfeszítéséből jött létre. 

Kelet-Európa mindennek cinikus tükörképe volt, ahol a viszonylagos emberi jólét éppen a politika által volt determinált. Az egyenlőségre és a kvázi egyformaságra épülő társadalmak képében létezett. A magyar „gulyáskommunizmus” illúziója például hordozott magában ténylegesen élhető élettereket is, bár ezt politikai elvárások kísérték.

Amennyiben két éven belül – ahogy a szóbeszéd tartja – háború jön, akkor nemcsak Kelet szimbolikus modellje volt zsákutca, hanem a megvalósult polgári létezés is katasztrofális végállomást feltételez. Nem így van. De csak akkor nincs így, ha a társadalmakat alkotó egyes emberek végre politikailag is nagykorúvá kívánnak válni. 

A teljes pusztulást jelentő XXI. századi modern háborúra nem gondolhatunk úgy, hogy nem jó ugyan, de ha már elkerülhetetlen, legyünk túl rajta gyorsan, és lássuk, mi van utána. Jelentem: semmi nincs utána! Alig maradna nyoma az élhető emberi körülményeknek. Ez nem egy trópusi vihar, egy tornádó lesz vagy lenne, ami után előjövünk az óvóhelyekről, eltakarítjuk a romokat, és másnap már indulunk a munkahelyünkre. Nem. Az emberi létezés esélyét szünteti meg az indítógombokkal babrálók ostobasága.

Eme sorok írója nem minden hátsó szándék nélkül – persze a pánikot elkerülendő – ébresztőt kíván provokálni. Mert 

Hiszen minden politikai párt és szervezet a „nép nevében” kíván hatalomra jutva dolgozni, érdekeinket védeni – legalábbis ezt mondják. Különben hogyan beszélhetnénk demokratikus társadalmakról? A választások során vagy egy népszavazáson leadott voksaink orientálják és keretek közé szoríthatják a politikusok mozgását, hatáskörét. Dönthetünk arról, hogy milyen legyen egy kormány összetétele, hogyan védhetők a gyerekeink, kikkel kívánunk a külföldről érkezők közül együtt élni.

Viszont, a létezés–nem létezés problematikája mindezt fölülírja. A jelenlegi politikai gyakorlatban zárt ajtók mögött készülnek, vitáznak, döntenek saját utat járó funkcionáriusok. Hogy miről vitáznak? Például arról, hogy magukat a Föld urai­nak kikiáltott Davos-pártiak érdekei találkoznak-e a nemzetek érdekeivel. A tapasztalatok tükrében elmondhatjuk, hogy tízből tíz esetben köszönő viszonyban sincs egymással a két fél szándéka. Mi, a társadalmak polgárai egy kipróbált, normális világban képzeljük el jelenünket és jövőnk folytatását. Ezzel szemben ellenfeleink képzeletbeli sakktáblán tervezett stratégia mentén megpróbálnak egyértelműen fölénk kerekedni, mert úgy gondolják, náluk a pénz ereje.

Nem így van! 

Vagyis amennyiben a tavasz gerjesztette aktivitás idején az utcákon akarunk hangot adni véleményünknek, hát tegyük. De előtte fontos felmérni, hogy ki és miért viszi ki az embereket. Aki ugyanis időben behatárolt demokratikus választások helyett utcai puccsokat favorizál – mint az ukrán „Majdan” idején –, az pontosan a fegyveres öldöklést provokálja. Mert amikor eljön a pillanat, hogy elkerüljük a háborúba sodródás rémképét, mindenkinek az utcán a helye. De miként kapaszkodjunk össze azon sorstársunkkal, aki egy előző „utcai vitában” – pártpolitikai nézetkülönbség miatt – a szemünkre varázsolt egy jóképű monoklit?

Mindebből következik, hogy 

 Teremtsünk mi sakk-matt helyzetet, legyőzve az ellenünk sopánkodó pénzuralmi ármányt. Jogos a kérdés: és mindezt azért, mert még megtehetjük? Nem: azért, mert meg kell tennünk.

Forrás:Magyar Nemzet

Mi a reakciód?
👍tetszik
15
👍tetszik
👎nem
0
👎nem
💘szeretem
2
💘szeretem
😡dühítő
1
😡dühítő
😂vicces
0
😂vicces
😮húha
0
😮húha

Vélemény, hozzászólás?

Iratkozzon fel a Védett Társadalom Alapítvány hírlevelére!

Adja hozzá a VDTA friss híreit a Google hírfolyamához

További cikkek